Árvíz

A Bhv vagon tisztikocsijában már órákon át váltakozó szerencsével ment a fájer. Wartisane belenézett a kártyáiba és látta, hogy megint csak egy pár ötöse van, ahogy eddig is, minden leosztásban. Az ülések közé állított PG-7V gránátosláda kopott felületén terültek szét a kártyák. Valaki, talán Kovács főhadnagy, megint elkezdte azt a történetet a szentendrei éjszakai lövészetről, ahol majdnem szétlőtte a lőtér sávhatárait jelző táblák fényeit.

A zöld műbőr ülések kopottnak tűntek a vonat pislákoló izzójának sárgás fényében. A szemben ülő Horváth hadnagy könnyedén tette le a lapjait a láda tetejére.

"Straight" – mondta vigyorogva, miközben szeme csillogott a győzelemtől.

"Megint?" – kérdezte Szabó törzsőrmester és összevonta a szemöldökét. "Ez már a hatodik straight ma este."

"Szerzés kérdése" – felelte Horváth és összegyűjtötte a középen lévő aprót.

Szergej, a dízelmozdony egyenletesen dübörgött a síneken, fémkerekeinek monoton zakatolása beivódott a novemberi éjszakába. Valahol Székesfehérvár környékén járhattak, mert már a villamosított szakaszon haladtak. A Bakonyból indultak reggel, az éves nagy gyakorlat végeztével és most hazafelé tartottak. Három hét alatt rengeteg mindent történt Wartisane–nal.

Körülnézett a szeparéban. Itt voltak a "kopasz hadnagyok". Bár valójában már rég nem voltak azok. Mindannyian letettek már valamit az asztalra. Horváth a téli hegyi gyakorlaton tüntette ki magát. Kovács a tavaszi lőgyakorlaton ért el kiváló eredményt a szakaszával. Török, a mindig precíz, Török, pedig mindegy, hogy milyen feladatot kapott.

"Új leosztás" – mondta Kovács és kezdte keverni a kártyát. A veterán főhadnagy ujjai hozzáértően mozogtak és Wartisane figyelte minden mozdulatát.

A gránátosláda másik oldalán Török hadnagy a jegyzetfüzetében turkált. Mindig csinált valamit. Térképeket tanulmányozott, koordinátákat számolt, vagy az adminisztrációt rendezte.

"Nézd meg ezt" – mutatta felé a papírt. "Szerinted stimmelnek a számok?"

Wartisane átnézett rá. Török számításai mindig helyesek voltak, de szerette, ha mások is ellenőrzik. Két év alatt megtanulta, hogyan kell gyorsan és pontosan számolni koordinátákat.

A vonat kürtje megszólalt. Hosszú, nyújtott hang, amely áthatolt az éjszaka csendjén. Érezni lehetett, hogy lassítani kezd.

"Székesfehérvár" – mondta Szabó törzsőrmester, anélkül, hogy kinézett volna az ablakon.

"Mozdonycsere" – tette hozzá Horváth. "Tizenöt perc."

Néhányan felálltak, hogy kimenjenek levegőzni egy kicsit. Wartisane is tervezte, de ekkor megcsörrent Kerekes százados mobilja.

Minden megállt. A kártyák ott maradtak a kezekben, de senki nem mozdult. A százados felvette a telefont az ablak előtti apró asztalkáról.

"Kerekes százados." – szólt a mikrofonba.

Wartisane figyelte az arcát, ahogy hallgatta a hívó felet. Látta rajta a változást. Először figyelmet, aztán koncentrációt, végül az elhatározottságot.

"Értettem. Igen. Mennyi időnk van rá? Megértettem. Várom a részleteket."

Amikor letette, szinte hallani lehetett a csendet.

"Srácok" – kezdett hozzá és végignézett rajtuk. "Változott a program. Árvíz van a Tiszánál. Oda megyünk."

Wartisane érezte, ahogy a gyomra megfeszül. Nem a félelemtől. Izgalomból. Végre egy valódi feladat. Nem gyakorlat, nem szimulációs helyzet. Az igazi.

A PG-7V gránátosládák, amik eddig kártyaasztalok voltak, most tényleges tervező asztalok váltak. Valaki elővett egy térképet és szétterítette. Mások elővették a jegyzetfüzeteket. A kártyák eltűntek, helyettük tollak és különböző színű ceruzák jelentek meg.

A vonat közben lassan meglódult és folytatta útját Szajol felé.

A vasútállomáson fényszórók vakítottak a novemberi éjszakában, hideg fehér fényük éles árnyékokat vetett a peronokra. Amint behúzták a katonavonatot a rakodórámpára, az éjszaka felpezsdült.

A munkacsoportok azonnal, fegyelmezetten nekiláttak a kirakodásnak és az átcsoportosításnak. Wartisane megállt a rámpa szélén és figyelte a munkát. Onnan nézve minden mozdulat összehangolt volt. Parancsokra nem volt szükség a végrehajtás mégis óramű pontossággal történt.

Az első munkacsoport – Szabó törzsőrmester vezetésével – a gördülő technikát rakodta ki. Teherautók, terepjárók, rádiós járművek hajtottak le a ferdén álló betonelemeken. A motorok dieselfüstje keveredett a hideg levegővel. A sofőrök azonnal a kijelölt területre vezették járműveiket, ahol megkapták a további eligazításokat.

A második csoport – Molnár zászlós irányította őket – a fegyverzetet és rezsimanyagokat kezelte. A karabélyok, géppuskák, optika, rádiótechnika. Minden gondosan külön csoportosítva. Minden ládán fehér krétával írva: "Laktanya."

A harmadik munkacsoport volt a legnagyobb. Fektető-, hadtápanyagok és a legfontosabb: sáncszerszámok. Lapátok, csákányok, kalapácsok és kötözőanyag. A fémeszközök megpendültek, amikor egymásnak ütköztek a hidegben.

Kerekes százados csak egy rövid egyeztetést folytatott Németh századossal:

"Hat óra múlva indulunk utánatok. A cigándi polgármesteri hivatalban találkozunk."

"Értem. Átveszem a feladatokat a vízügyesektől és szerzek szállást!" – bólintott és már fordult is meg.

Az előkészítő részleg szinte azonnal elindult. Két terepjáró személygépkocsi, motorjuktól visszhangzott az éjjeli pályaudvar. Wartisane látta, ahogy piros féklámpáik eltűnnek a novemberi éjszakában.

Alig, hogy elhalványultak az előkészítő részleg fényei a távolban, meg is érkeztek a laktanyából az utánpótlást szállító teherautók. Három is.

Egy kívülállónak ez a sürgés-forgás átláthatatlan káosznak tűnt volna, de a gyakorlott deszantos szem könnyedén felismerte benne a vezérelvet.

Az első teherautóból konzerveket, kenyeret és meleg teát szállítottak le fémtermoszokban. A második rakományából gumicsizmákat – pontosan száz párat, méret szerint rendezve. A harmadikból pedig a legfontosabbat: száz rend tisztaváltás egyenruhát, kötegekbe csomagolva.

A tisztaváltást gyorsan átrakodták az utánpótlást szállító járművekről a Cigándra induló teherautókra. Kiosztásra nem maradt idő. Majd később! A helyszínen mindenki megtalálja majd a maga méretét. Három hét bakonyi gyakorlat után a tiszta ruha ígérete felbecsülhetetlen érték volt.

Hajnali négy órakor minden kész állt az indulásra. A rámpa mellett három jól elhatárolt halom állt:

"Laktanya" – fegyverek, optika, húsz fáradt ember

"Cigánd" – sáncszerszám, gumicsizma, nyolcvannégy elszánt katona

"Utánpótlás" – minden, ami az élethez kellett

"Indulás!" – hangzott a parancs.

Wartisane felmászott az egyik teherautó vezetőfülkéjébe a gépkocsivezető mellé. Rangidősként automatikusan ő lett a gépkocsiparancsnok. Senki nem kérdezett, senki nem vitatkozott, minden természetesen zajlott.

A teherautók megmozdultak. Cigánd felé vették az irányt.

A húsz katona, aki visszament a laktanyába, ott állt a peronon fegyverekkel megrakott teherautóknál. Két hét múlva ők lesznek azok, akik kimennek az árvízhez.

De most a nyolcvannégy emberé volt a feladat.

Hat órás zötykölődés után a néhány teherautóból álló oszlop megérkezett a cigándi polgármesteri hivatal elé. A novemberi szürkeség beborította a kis várost, csendes utcák, alacsony házak, és a levegőben valami alig észrevehető feszültség.

Wartisane kiszállt a vezetőfülkéből és körülnézett. A polgármesteri hivatal egy emeletes, téglából épült ház volt, ablakaiból sárgás fény szűrődött ki. Előtte már várakozott Németh százados a vízügyi szakemberekkel és a polgármesterrel.

A tisztek mind kiszálltak, a deres fű ropogott a lábuk alatt. Molnár zászlós vezetésével az oszlop elindult a kultúrház felé az egyik vízügyes útbaigazítása alapján. Ott lesz a szállás.

Amíg a legénység lemálházza a járműveket és berendezi a szállást a kultúrházban, addig "Kolléga" – a terepen jártas vízügyes – a vezénylő altiszteket elkalauzolta a védekezési szakaszra. Megmutatta a biztonságosan járható útvonalakat, ahol a sár nem nyeli el a teherautókat, a homok- és zsákvételező pontokat, ahol hegyekben tornyosult a sárga homok.

Eközben a tisztek a polgármesteri hivatalban megismerkedtek az általános helyzettel. A meleg hivatali szobában nagy térképek lógtak a falon, tele piros és kék vonalakkal.

"Úgy tűnik, mindent megfelelően kézben tartanak a helyiek" – gondolta Wartisane, ahogy körülnézett a helyiségben. Rendezetten, kapkodás nélkül zajlott a munka a helyi védelmi bizottságban. Nem látszott pánik. A helyzet ugyan súlyos, de nem reménytelen. Egyelőre még nincs szükség a lakosság mentésére, viszont a gátakon nagyon is el kell a szorgos és erős deszantoskéz!

Miközben a tisztek és a vízügyes vezetők a térkép fölé hajolva egyeztették a feladatokat és helyszíneket, az időpontokat és a szükséges "lapátot" – ahogy a létszámot egyszerűsítve elnevezték –, a polgármester titkárnője, egy nyugdíj körüli idős hölgy kopogott az ajtón.

Egy tálcányi frissen főzött kávéval lépett be. Megjelenése furcsa nyugalmat és békebeli hangulatot varázsolt a helyiségbe. Kedvesen kérdezte: "Cukrot, tejet tehetek-e belé?" Mintha sejtené, hogy a gyűrött ruhájú katonák már negyvennyolc órája talpon vannak és az ország másik végéből érkeztek, hogy segíthessenek.

Varázslatos pillanat volt! Egyszerre mindenki úgy érezte, hogy Katika – ahogy a vízügyes vezető megszólította – mintha mindenki nagymamájaként tűnne fel és kovácsolná rögtön egy családdá a szobában lévő férfiakat. A fáradtság elszállna, az izgalom csillapodott.

Wartisane megérezte a pillanat mélységét. Itt állt egy szobában – mert hiszen ez gyakorlatilag egy otthon volt, ahol a falu sorsa dőlt el –, körülötte tapasztalt férfiak, akik tudták, mit csinálnak és ott volt Katika, aki kávét főzött nekik, mintha fiait várta volna haza.

Miután kiment és behúzza maga után az ajtót, még tompán behallatszott, ahogy egy fiatalabb gépírónak odasúgja: "Megjöttek a honvédeink, minden rendbe lesz, Piroska!"

Kerekes százados letette a kávéscsészét, a porcelán koccanása halkan csengett és a térkép fölé hajolt.

"Szóval, mit mutatnak a prioritások?"

A vízügyes vezető, egy ötvenéves, napbarnított férfi, akinek az arcán ott volt a Tisza minden árvize, a térképen sárga ceruzával húzott vonalakra mutatott.

"Három helyszín. Itt, a negyvenhetes kilométerszelvényben kezd átázni a gát. Földterítésre van szükség, hogy felszívja a vizet. Itt, a negyvenkilences kilométernél buzgárok jelentkeztek tegnap este. És itt" – mutatott egy harmadik pontra – "az egész szakaszt meg kell támasztani homokzsákokkal."

Wartisane figyelte a térképet. Kilométerek. Tonnával mért föld. Ezerszámra menő homokzsák. Számok, amelyek mögött emberi erő és kitartás állt.

"Mennyi ember kell?" – kérdezte Kerekes.

"A földterítéshez húsz ember elég. A buzgárhoz tíz- tizenkettő. De a homokzsákoláshoz" – a vízügyes elgondolkozott – "ahhoz, aki csak van."

Wartisane körülnézett. Nyolcvannégy ember. És valahol a Tisza mellett munkát találnak mindannyiuknak.

"Mikor kezdjük?" – kérdezte Horváth hadnagy.

"Most!" – felelte a vízügyes vezető és az órájára nézett. "Az időjárás-előrejelzés szerint holnap éjjel újabb esőfront érkezik. Ha addig nem erősítjük meg a gátakat, bajban leszünk."

Kerekes bólintott. "Wartisane, te mész a buzgárhoz. Horváth, te a földterítést felügyeled. Kovács és Török, ti a homokzsákolást osszátok fel magatok között."

Wartisane érezte, hogy ez az a pillanat, amire készült. Nem gyakorlat, nem szimulációs helyzet.

"Mennyi időnk van?" – kérdezte.

A vízügyes vezető az órájára nézett. "Hat óra, amíg besötétedik. Ha addigra nem állítjátok meg, éjszaka már nem tudunk rajta dolgozni."

Wartisane felnézett a térképről. A többiek már készülődtek. Kerekes százados elosztotta a feladatokat, a vízügyes vezető a helyszíneket mutatta és valahol a kultúrházban nyolcvannégy deszantos várta a parancsot.

Katika kávéja még gőzölgött a csészében. De már ideje volt indulni. A Tisza nem vár.