Karácsonyi őrjárat

Az érkezés

Az AN-26-os négyezer méteres magasságban egy nagyívű kört írt le Szarajevó fölött. Wartisane a kis ablakon keresztül végig nézte a lenyűgöző, mégis szomorú látványt.

A várost körülölelő hegyek, az Igman, a Trebević és a Jahorina, hófehéren csillogtak a téli napfényben. Minden egyes gerinc, minden völgy fehér takaróval borított volt és a téli nap alacsony fényében ezüstösen ragyogtak a jeges csúcsok. A Trebević oldala meredeken zuhant le a városba, míg az Igman tömege nyugatról zárta el a horizontot.

A völgykatlan mélyén maga a város terült el, mint egy fekete-fehér fénykép. Szürke épületek, sötét utcák, köztük fehér foltokban hó. A Miljacka folyó szalagként kanyargott át a városon, jéggel borított ágakkal. Innen, a magasból, szinte idillikus volt a látvány, de Wartisane tudta, hogy az idilli kép mögött milyen valóság rejtőzik. Látni lehetett a híd romjait, az épületek falain a sötét lövedék és gránátbecsapódások okozta lyukakat.

A szarajevói repülőtér a völgy szélén terült el, hosszú betoncsíkja még messziről is jól kivehető volt a fehér hóban. A futópálya körül konténerek, katonai járművek és apró alakok mozogtak a hidegben.

A többiek is nézelődtek. Wartisane társai, akikkel együtt érkezett mind tapasztalt katonák voltak, de arcukon látszott, hogy őket is megérinti a látvány. Szarajevó hírneve megelőzte magát. A hajtóművek üvöltése miatt nem lehetett beszélni, de Wartisane látta társai tekintetében a koncentrációt. Tudták, mi következik.

A gép spirálban zuhant lefelé. A 360 fokos süllyedő forduló kezdetét Wartisane, mint ejtőernyős tiszt pontosan felismerte. Sztenderd eljárás volt a harcszerű leszállás. 310 km/h sebességről hirtelen 265-re lassított a gép, ahogy kijöttek a fékszárnyai. A manőver célja egyszerű: minél rövidebb ideig a vállról indítható rakéták zónájában maradni.

A föld egyre közelebb került, a repülőtér részletei láthatóvá váltak. A konténerek sorai, a francia idegenlégiósok várakozó alakjai lent a betonon, a különböző nemzeti jelzések a járműveken. A futóművek nagy robajjal nyíltak ki és pillanatok múlva az AN-26-os kemény rándítással, koppanva földet ért. Az egész manőver nem tartott tovább néhány percnél.

Az AN-26-os még dübörgött a fülében, amikor Wartisane a szarajevói pálya betonjára lépett. December hatodika volt és még mindig magán viselte a Mikulás jelmezt, amit már repülés közben vett fel. A repülőtér fagyott betonja csillogott a téli napfényben és a várost körülvevő hegyeket is fehér hótakaró borította.

A gép biztosítására kirendelt francia idegenlégiósok először elcsodálkozva bámulták a Mikulás ruhás magyar századost, majd ahogy felismerték a helyzet komikumát, egyikük elmosolyodott és még rá is kacsintott. Másodperceken belül "szoros", majdnem testőri gyűrűbe fogták és így kísérték a terminal épülete felé, miközben ő csokoládét osztogatott a várakozó katonáknak és a földi személyzetnek.

A légiósok egyenruhája kifogástalan volt a zord körülmények ellenére is. A szürke-zöld terepszínű ruházat, a jellegzetes sapka, a gondosan karbantartott fegyverek. Minden a fegyelem és professzionalizmus jegyeit viselte. Arcuk komoly volt, de a szemeikben ott csillogott a humor. A Mikulás jelmez látványa még őket is megindította.

Nem ez volt Wartisane első szarajevói útja. Januárban már járt itt egy felderítő körúton, hogy felmérje mire lesz szüksége a Delta század sikeres műveletéhez. Az akkori tapasztalatok alapján tervezte meg az otthoni felkészítést és most, a mély hóban állva, tudta, hogy nem volt hiába kemény munka.

Az átadás-átvétel

December tizenharmadikán Wartisane átvette a Delta század parancsnokságát az elődjétől, egy magyar századostól, aki májustól szolgált Szarajevóban. A távozó tiszt arcán fáradtság és megkönnyebbülés keveredett.

Wartisane érezte a bajtársa türelmetlenségét. Az átadás-átvétel során egyértelművé vált: az előd nem érezte jól magát az olasz csendőrök között, alig várta már a "szabadulást". A dokumentumok átadása gyors volt, a szóbeli tájékoztatás még gyorsabb. Minden egyes mondatából áradt a késztetés, hogy minél előbb távozhasson ebből a helyzetből.

Az olasz zászlóaljparancsnok, Vignola alezredes, ellenben szívélyesen fogadta és részletesen ismertette az MSU működését és elvárásait. Az alezredes magas, elegáns férfi volt, gondosan ápolt bajusszal és éles tekintettel. Angol nyelven beszélt, szabatos kifejezésekkel, de érezni lehetett benne a latin temperamentumot is. Wartisane-nak tetszett a közvetlen, mégis magabiztos hozzáállása.

A Butmir tábor maga is lenyűgöző látvány volt. A konténerek szabályos sorai, a különböző nemzeti zászlók, a multinacionális környezet zajlása. Francia, olasz, brit, amerikai katonák mozogtak a területen, mindegyik saját szokásait, hagyományait hozva magával. A tábor egy kis nemzetközi város volt, ahol a közös cél - a békefenntartás - egyesített mindenkit.

A hadszíntéri kiképzés gördülékenyen zajlott. Wartisane elégedetten látta, hogy a Delta század emberei gyorsan beilleszkedtek az új környezetbe. A magyar honvédek rugalmassága és alkalmazkodóképessége ebben a helyzetben is megmutatkozott. A nyelvi akadályokat gyorsan leküzdötték, a tárgyi eszközök használatát elsajátították és megértették a együttműködés szabályait is.

A vizsga sikeres lett és december utolsó harmadára a század szolgálatba állt. A felkészülés során Wartisane büszkeséggel látta, hogy emberei mennyire komolyan veszik a feladatot. Ez nem csak egy újabb külszolgálat volt számukra, hanem egy valós küldetés, ahol minden nap számított.

Karácsony éjszaka

December huszonnegyedikén a Butmir tábor ünnepi hangulatban ringott. A bőséges vacsora után egy híres football csapat cheerleaderei tartottak előadást, akik egyenesen az USA-ból érkeztek. A konténer színpadon, reflektorok fényében táncoltak, színes pompomokat lengetettek és amerikai slágereket énekeltek. A látványuk szinte szürreális volt ebben a környezetben.

A különböző nemzeti kontingensek katonái együtt énekeltek és nevettek velük. Francia, olasz, brit, német, amerikai, holland és ír katonák ültek egy asztalnál és egy pillanatra mintha elfelejtették volna, hogy háborús övezetben vannak. A különböző nyelvek keveredtek, de a nevetés és az öröm univerzális nyelv volt.

Wartisane a Delta század embereivel ült egy asztalnál. Látta az arcukon a nosztalgiát. Otthon most gyűlne össze a család, gyertyákat gyújtanának, karácsonyi dalokat énekelnének. Itt pedig idegenek között ünnepeltek, de furcsa mégis jó érzés volt, hiszen ő a választott családjával ünnepelt. Azokkal az emberek, akikkel megosztotta a nehézségeket, a felelősséget, a veszélyeket.

A konyhások különleges vacsorát készítettek. Sült pulyka, töltött káposzta, almáspite. Próbáltak mindenki számára otthonos ízeket teremteni. Hálásan fogadták a törekvést, még ha nem is volt ugyanaz, mint otthon.

Éjfél után dördültek el az első lövések. A katonák automatikusan ugrottak fel és rohantak szolgálati helyükre. Nem volt szükség parancsra. Pillanatok alatt készültek fel a legrosszabbra. A fegyverek elővétele, a sisakok felhelyezése, a védő állások elfoglalása, minden automatikusan ment.

Másodpercek múlva azonban megnyugvással és csodálattal konstatálták, hogy a lövöldözés oka csak egy sajátos balkáni ünneplés. Az örömtűz. A helyiek a maguk módján ünnepelték a karácsonyt és ehhez hozzátartozott a fegyverekkel való ünneplés is.

A tapasztalt veteránok hosszasan gyönyörködtek a fényjelző lövedékek íves pályájában. Piros, zöld, fehér fények cikáztak az égen, mint egy tűzijáték, csak sokkal veszélyesebb. AK-ák, könnyű géppuskák, sőt nehéz fegyverek hangja keveredett a távolban. Valahol a tábortól északra még egy duplacsövű ZSU is felüvöltött, kékeszöld íveket repítve az Igman felhőbe burkolózott rideg tömegébe.

A ZSU lövedékei különösen látványosak voltak. A kékeszöld villanások szinte hypnotikusan szépek voltak, ahogy átszelték az éjszakát. De a szépség mögött ott volt a veszély tudata. Ezek a lövedékek valahol le is fognak hullani.

Tíz perc múlva kezdtek behullani az első lövedékek a tábor területére. Először csak egy-egy fémdarab koppant a konténertetőkön, majd egyre gyakoribbá váltak a becsapódások. A hangok különbözőek voltak: a kis kaliberű lövedékek könnyeden koppantak, a nagyobbak tompa dübögéssel csapódtak be a hóba vagy a konténerek tetejébe.

Wartisane parancsot kapott: a készenléti raj kirendelésére a főkapu előtti kereszteződés biztosítására. Az SFOR vezetése abban reménykedett, hogy a járőrök megjelenése majd visszatartja a tábor környékén élőket a további lövöldözéstől. A látható katonai jelenlét elrettentő hatást fejthet ki.

A hóesés közben felerősödött. Nagy, puha pelyhek hullotak az égből, és a hőmérő mínusz húsz fokot mutatott. A hideg éles volt, a levegő kristálytiszta, és minden hang harsányabban csengett a fagyban.

Amíg a többiek a feladatra összpontosítottak, Wartisane inkább azzal foglalkozott, hogy a hidegben posztoló katonák minél hamarabb védőitalhoz jussanak. A vezénylőzászlóst jól ismerte. Együtt kerültek az alakulathoz, amikor Wartisane végzett az akadémián. A zászlós akkor még felderítő törzsőrmester volt és egy felszámolt lövészdandárból került át ugyanabba a századba, ahova Wartisane-t első tiszti beosztásába kinevezték.

Tomit, ahogy mindenki szólította, öreg rókának tartották. Alacsony, zömök férfi volt, kissé görnyedt vállakkal, de éles tekintettel és megbízható természettel. Évek óta ismerte Wartisane-t, tudta, hogyan gondolkodik, mire van szüksége a katonáinak.

"Tomi, az éjszaka folyamán további lehűlésre számítok. Nézz már rá a támogató szakaszra, hogy a védőital folyamatosan a járőr rendelkezésére álljon!"

A vezénylőzászlós bólintott. Tudta, hogy Wartisane mindig az embereit helyezi előtérbe. Ez volt az egyik dolog, amit a legjobban értékelt a századosban. Sohasem felejtette el, hogy a vezetés elsősorban az emberekről szól.

Hajnali járőr

Wartisane hajnali négy órakor ébredt fel. Még két óra volt a napfelkeltéig. A legkritikusabb időpont. Ha ő lenne a támadó, most jönne, amikor a katonák a legfáradtabbak az átvirrasztott éjszaka után. Ezt minden katonai kézikönyv így tanította.

Felvette a teljes téli felszerelést. A rétegesen öltözködés volt itt a kulcsszó. Termó alsóruha, gyapjú pulóver, pehely mellény, külső kabát, mindez víztaszító anyagból. A keztyű, a sisak és a téli maszk.  Minden darab életbevágóan fontos volt ebben a hidegben. A tetejébe pedig a repeszálló mellény és a fegyver.

Kiment a főkapuhoz. A tér néptelen volt, csak a reflektorok fénye világította meg a hótakarót. A lélegzete fehér felhőkben párolgott a levegőben és a hó ropogott a lába alatt.

Megnyugvással tapasztalta, hogy a század legjobb raját találja a poszton. Már felkészültek az indulásra, éppen az utolsó korty forró teát szürcsölték a termoszukból.

A termosz gőze bűvös látvány volt a hidegben. A forró tea illata keveredett a tiszta levegővel és egy pillanatra minden ember arcán megjelent a megelégedettség. Az apró melegség, amit a forró ital adott életfontosságú volt ebben a hidegben.

Jó volt a hangulat. Az egyik lövész kicsit csipkelődve meg is jegyezte:

"Mi az, főnök, kidobta az ágy?"

Ezen mindenki jót derült. Wartisane is, mert sütött belőle a fegyvertársi szeretet, ami csak olyank között alakul ki, akik megosztoznak a kemény munkában. Ez a típusú humor, ez a közelség, ez volt az, ami a deszantos egységeket egyben tartotta.

A másik lövész felhorkan: "Ilyen melóidőkkel szakszervezetet kéne alapítani, ez kész röhej!" az elhíresült Bravo Two Zero filmet idézve és megindult.

Mire a többiek kórusban felelték: "A koszt is egy vicc!" és csatlakoztak hozzá.

Wartisane egyszerűen csak beállt közéjük, mint egy harmadik lövész. A tűzcsoport parancsnok összenézett a géppuskásával, majd vállat vont. A járőr tette a dolgát, mintha mi sem történt volna.

Senki nem szólt semmit. Wartisane nem adott ki parancsokat, nem vette át a vezetést. Egyszerűen csak ott volt velük. A hó ropogott a lábuk alatt, ahogy elindultak a kijelölt útvonalon. A távolban még mindig hallani lehetett szórványos lövéseket.