A lovasroham

A tábortűz fénye narancssárgán táncolt a tisztjelöltek arcán, de csak közvetlen közelről. A gödörbe ásott tüzet gondosan álcázták. Egy kifeszített sátorlap részben árnyékolta, hogy messziről ne látszódjon. Október volt, a bakonyi erdő lombkoronája különböző színekben pompázott. A bükkök sárgák voltak, mint az arany. A tölgyek barnák, mint a rozsdás vas, a juharok vörösek, mintha lángolnának. Az ősz hidege már belehasított az éjszakába, a lehelet fehér párja már meglátszott. A lángok melege kifejezetten jól esett a kis csoportnak, amely a nyugvókörlet közepén, az erdő mélyén telepedett le. Hatan ültek a tűz körül. Fiatalok, huszonegy-huszonkettő évesek, akik még nem tudták pontosan, mi vár rájuk, de már érezték: valami nagy, valami fontos kezdődött el. A rangidős, egy vékony, fekete hajú srác, éppen egy történetet mesélt, amelyet hallott valahonnan, valakitől, aki hallotta valahol, valakitől.

– ... és akkor az egész század teljes felszereléssel beúszott a Dunába. Éjszaka. Télen. Csak azért, mert fogadást kötöttek, hogy meg merik csinálni.

A többiek nevettek. Az egyik, szőke, szélesarcú falusi gyerek, miközben egy újabb hasábot dobott a tűzre, hozzátette:

– Én meg azt hallottam, hogy egyszer az egyikük felszállt egy polgári gépre és útközben kiugrott belőle, csak azért, hogy bebizonyítsa, meg lehet csinálni.

– Ez baromság – mondta egy harmadik, barnább arcú, komoly tekintetű fiú, aki a szuronyával éppen egy szelet szalonnát aprított fel. – Azt viszont tényleg mesélik, hogy van egy az utolsó emberig tartó verseny. Kocsmáról-kocsmára kell menni addig, amíg már csak egy versenyző marad. Az nyeri meg.

Abban a pillanatban vették észre őket. A két hangtalan árnyékot, akik a sötétben férkőztek a közelükbe. Az egyik tisztjelölt hirtelen megmeredt, aztán halkan suttogta:

– A parancsnok úr az.

A rangidős felpattant és rögtön utána a többiek is. Wartisane őrnagy és Gróf törzszászlós léptek be a tűz fénykörébe, lassan, olyan természetességgel, mintha csak véletlenül tévedtek volna arra.

– Jó estét, uraim – mondta nyugodtan.

– Erőt, egészséget! – zengett válaszul a fiatal kórus.

Wartisane lassan intett:

– Pihenj, folytasd tovább!

A rangidős egy pillanatra tétovázott, aztán végül mégis megkérdezte:

– Őrnagy úr, esetleg kér egy csésze kávét?

Wartisane leült egy fatörzsre és bólintott. Majd módszeresen hozzálátott, hogy málhaövéből előbányássza az evőcsészéjét. Kulacsával együtt tartotta a viseletes, de makulátlanul tisztára súrolt fémedényt. Kovács mellé telepedett és ő is elővette a sajátját.

A rangidős figyelmesen töltött kávét a termoszból Wartisane előrenyújtott csészéjébe. A forró folyadék gőzölögve csurgott bele. Gróf is. Aztán mindketten megelégedéssel kortyoltak egy nagyot belőle. Forró volt, erős és keserű. Igazi tábor ízű. Tökéletes.

Csend. A tisztjelöltek nem mertek szólni. Az erdő susogott körülöttük, úgy figyelt rájuk, mint egy ősi tanú. A lombkoronán át elővillantak a csillagok. Wartisane kortyolgatott, tekintetével végig pásztázta az arcokat, de nem szólt. Gróf viszont elmosolyodott. Vaskos, bajuszos mosolyával, úgy nézett rájuk, mint aki régi titkot őriz.

– Februárban történt – kezdett hozzá és hangja megváltozott. Mélyebb lett, olyan volt, mint aki messziről jön, mint egy folyó, amelyik tudja, merre tart, de sehová sem siet. A tisztjelöltek ösztönösen közelebb hajoltak. Miközben a tűz ropogása távolabb költözött. A bakonyi ősz eltűnt. A februári este közeledett. Valami történt: az erdő színei halványodtak, az októberi levelek aranysárgája elmosódott és helyette egy másik este körvonalazódott. Hidegebb, élesebb. Februári.

Dohányfüst kígyózott a mennyezet felé lusta kanyarulatokban, olajlámpák fénye pislákolva vetett árnyékokat a falra, életre keltve a sötétség szellemeit. Február hideg levegője beáramlott minden alkalommal, amikor valaki kinyitotta a kocsma ajtaját, de bent meleg volt a testek melegtől, a sörtől és a pálinkától. Két tucat ember ült az asztaloknál. Fiatal deszantosok. Tisztek, altisztek és néhányan még a legénységből is. A poharak csattanása ritmust adott az estének.

Az utolsó emberig. Csak egy szabálya volt: aki feladja, veszít.

Az első óra könnyen ment. Sör és pálinka. A második óra már nehezebben. Az asztalok mellől lassan kezdtek eltűnni az arcok, úgy hullottak, mint őszi levelek a fákról. Valaki azt mondta, fáradt. Valaki azt, hogy holnap korán kell kelnie. Valaki csak felállt és simán lelépett. A harmadik órában már csak tizenketten maradtak. Megemelték a tétet. Pezsgős dugók pukkantak veszélyesen és hangosan.

Majd hirtelen éjfél is elmúlt, amikor már csak hárman maradtak az asztal körül. Hárman, akik nem akartak veszíteni. Egy negyedik kocsma, ötödik és a hatodik követte egymást elnyűhetetlenül. Kocsmáról kocsmára vándoroltak zarándokok módjára. A hely már nem számított. Csak a győzelemben vetett hit maradt. És az, hogy nem adhatják fel.

Aztán egyszer csak a főterén találták magukat, annak kihalt magányában. A kövezet régi volt, egyenetlen, apró gödrökkel tarkított. A holdfény ezüst fénnyel borította be, úgy ragyogott, mint a friss hó. A házak ablakai sötétek, csak néhol pislákolt egy-egy lámpa fénye, mint a csillagok a távoli égen. A téli csend nehéz volt, az egész város aludni látszott. És közepén ott állt a szökőkút barokk szobrokkal, angyalokkal, akik most a holdfényben fehéren ragyogtak.

Valaki felröhögött. Mély, részeg hang.

– A vesztes az, aki meg nem fürdik!

Csend. Aztán tétova, dülöngélő mozgás. A három alak a kút szélére lépett. A víz sötét volt, de csillogott, élni látszott. A levegő olyan hideg, hogy minden lélegzet fehér párában látszott.

Az első belépett. Vízcsobbanás. Mély és tompa. Aztán a második. Végül a harmadik. A víz rettentően hideg. Olyan hideg, hogy a mellkas összeszorult tőle. Hogy a bőr égni kezd. De nevetnek. Mind a hárman nevetnek. A víz körülölelte őket. A Hold fénylett felettük. A ruhájuk nehéz lett, a bakancsuk tele. De mindez nem számított. Valahonnan távolról harmonika szólt, egy másik kocsma, egy másik világ furcsa hívó szava. De itt csak ők voltak. Hárman. A kút vízében.

És akkor megérkeztek a fények. Két reflektor villant fel a tér szélén. Autómotor. Majd hirtelen csend. Ajtó nyílt, fém csikorgott. Két rendőr szállt ki. Az egyik fiatal, széles vállú, bizonytalan mozgású. A másik idős, sovány, nyugodt. A fiatal közelebb lépett, kezét a csípőjére tette. Az idős csak állt és figyelt.

A három alak a kút közepén felállt. Aztán varázsütésre az egyik kipattant a vízből. Hangja éles volt. Parancsoló. Olyan, mint aki csatába hív.

– Legények, lóra!

A másik kettő egy pillanatig sem haboztak. Mosolyogva, részeg, vad mosollyal ugrottak. Úgy ültek, ahogy valódi nyeregbe ülne a lovas. Szinte érezték a hátasaik testének melegét, a paták dobogását a kövön és sörényeik illatát. Pedig nem volt ott semmi. Csak levegő. Csak a hideg. De ők látták. Mind a hárman látták, úgy vártak rájuk a lovak, türelmetlenül rázva fejüket.

A fiatal rendőr mozdulata megállt. Meglepődve nézett rájuk. Nem értette őket. A hajuk alapján – tipikusan rövid, katonás – joggal feltételezte, hogy valamilyen fegyveres szerv tagjai lehetnek. Az idős rendőr csak állt. Figyelt. Látott már egyet, s mást.

– Szablyát ránts!

Három kéz lendült a magasba óramű pontossággal. Három üres kéz. Semmi. De ahogy markolták a semmit, mintha pengét tartottak volna. Acél csillogott a holdfényben. A légszablya, olyan, mint a léggitár, csak sokkal veszélyesebb.

A fiatal rendőr hátralépett. Az idős nem mozdult.

– Huj-huj-hajrá!

És a három alak rárontott a járőrre. Bakancsuk dobbant, úgy, ahogy a harci mének patkója szokott. A ruhájukból vízcseppek permeteztek szerte-szét, a holdfényben csillogva, gyémántok módjára. Arcuk komoly volt. Úgy rohantak, mint akik valódi csatába mennek. Az idős rendőr nem mozdult. Csak állt és figyelte a társát. Aztán egy hirtelen hanyag, de elegáns mozdulattal kinyitotta a rendőrautó hátsó ajtaját.

– Átjáróra zárkózz! – kiáltotta az élen száguldó vitéz és a többiek követték. Raj oszlopba rendeződve, fegyelmezetten, katonás rendben zuttyantak a hátsó ülésre.

Az idős rendőr becsukta az ajtót. A fiatal még mindig nem értette mi történt vele. Az idős a vezetőüléséhez ült és beindította a motort. A fényszórók újra felvillantak a kövezetén és az autó lassan elindult.

A főtérre újra csend borult. A szökőkút barokk angyalai tovább őrködtek a holdfényben. Valahol a távolban szólt a harmonika. A Hold lassan haladt tovább az égen.

Kovács elhallgatott. A bakonyi erdő susogása visszatért. Az októberi szél meglengte a lombokat. A tábortűz ropogott. A tisztjelöltek álomból ébredve némán ültek.

Gróf lassan felnézett Wartisane-ra.

– Igaz-e, őrnagy úr?

Wartisane kortyolt még egyet a kávéból, majd lassan letette az evőcsészét. Felnézett. A szeme csillogott a tűz fényében.

– Azt mesélik az idősebb rendőrök még mindig megkérdezik a szombat esti eligazításon: "No hát, mond csak fiacskám, a lovasroham elhárítására felkészítettek-e az oskolán?"

Egy pillanatnyi csend támadt. Aztán a rangidős tisztjelölt megértette és a többiek is. Gróf elmosolyodott. Wartisane visszamosolygott. Cinkos mosoly volt ez. Olyanoké, akik közös titkokat őriznek a múltból.

A tisztjelöltek egymásra néztek. Aztán vissza a parancsnokra. Aztán a törzszászlósra.

Wartisane felállt. Málhaövébe tette az evőcsészéjét. Gróf is felállt.

– Köszönöm a kávét! – mondta, majd nyugodtan és lassan elsétáltak a sötétbe.

A tűz tovább ropogott. A tisztjelöltek még sokáig ültek gondolataikba merülve. Mert olyat láttak, ami ritkán történik meg velük. Nem a parancsnokot. Hanem az embert. És azt, hogy a legendák mégis csak közöttük élnek.