Két part között

A Balaton még aludt, amikor Warty megitta forró kakaóját a kikötői büfé konyhájában. Bözsi, a kézilány, engedte be oda és készített neki egy bögrével, hogy ne kezdje a napot üres hassal. A víz tükörsima volt, mintha egyetlen lélegzet is fölkavarta volna. Öt óra múlt néhány perccel, a levegőben még ott lógott az éjszaka nyirkossága, de a horizonton már halványan világított valami. Hamarosan jön a szél.

A 25-ös túrajollé az ötös stéghez rögzítve ringatózott. Warty letette a bögrét és munkához látott. Felmosta a fedélzetet, megigazította a kötélzetet, ellenőrizte a vitorlákat. Minden mozdulatában ott volt a szokás biztonsága. Ő volt Sekli mancsaftja. Már a második nyara, és úgy mozgott a hajón, mintha oda született volna. Miközben dolgozott, a fejében egy gondolat motoszkált, ami hetek óta kínozta: tengerész, vagy honvéd lesz?

A víz lassan kezdett csillogni. Warty felnézett az égre. Ma jó időt ígér a reggel.

Hét óra felé kukorékolás hallatszott a híd felől. Nem kakas volt az, hanem Dezső úr, aki Sekli kezét fogva tántorgott végig a stégeken. Mindketten már ittak. Nem sokat, de ahhoz eléget, hogy jókedvűek legyenek.

– Jó reggelt, kapitány! – kiáltotta Sekli és a hajóra lépett. – Minden rendben a fedélzeten?

– Természetesen – jelentette Warty, és meglódult a szíve. Sekli mindig kapitánynak szólította ilyenkor, pedig tudta, hogy még nincs vizijártasságija.

Dezső úr követte, hátán egy kopottas gitártokkal.

– Mit hoz magával megint? – kérdezte Warty.

– A Múzsát, öcskös, a Múzsát! – nevetett Dezső úr. – Elkél egy kis beat a túlparton is. Tudod, a zene nélkül mit érek én?

Sekli elmosolyodott és megoldotta a kötelet.

– Na, induljunk. A túlparton vár a keszeg.

A jolle lassan futott ki. Warty a kormánynál foglalt helyet, Sekli a nagyvitorlával vesződött. Dezső úr középen telepedett le, a gitártok mellett.

– Ugyan, Dezső uram! – szólalt meg Sekli, amikor már jó messzire jártak a parttól. – Mesélje el megint azt a sztorit, amikor az alapkiképzésen...

– Micsoda? – nevette el magát Dezső úr. – Melyiket? Hát olyan sok van!

– Azt, amikor a lőtéren vitézkedett.

Dezső úr kiegyenesedett, és hozzá kezdett:

– Nos, amikor én vitézkedtem... – ez volt a szokásos felütés – ...volt egy hadnagy, egy igazi bestia. Borsodi Géza volt a neve. Na, ez az ember nem tudott mást, mint ordibálni. Reggeltől estig csak azt csinálta, hogy ránk üvöltött. Hát egyszer, a lőtéren, odaáll elém és azt mondja: "Dezső, ha nem találsz a táblába, holnap hajnalban latrinát fogsz kaparni." Hát én odanéztem rá, és azt mondtam: "Hadnagy elvtárs, de ha eltalálom, akkor meghív egy jó sörre a városba!"

Warty a kormányt tartva hallgatta. Dezső úr hangja egyre élénkebb lett.

– És tudod, mit csinált? Beleegyezett! Na, hát én felvettem a puskát, célba néztem és... puff! Pont a tábla közepibe. A hadnagy nem hitte el. Még egyszer kellett lőnöm. Megint telibe. Harmadszor is. A Borsodi meg nem tudott mit szólni.

– És elment önnel sörözni? – kérdezte Warty izgatottan.

– Hát persze! Kiderült, hogy rendes fickó az, csak a szolgálatban kellett szigorúnak lennie. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Sekli közben ingatta a fejét.

– Na, te mesélj egy tengeri sztorit! – cukkolta Dezső úr.

Sekli összeráncolta a homlokát, majd elkezdte:

– Egyszer az Adrián... – ez volt az ő felütése – ...vihar ért bennünket éjjel. Akkora hullámok voltak, hogy a hajó orra hol az égbe, hol a pokolba nézett. Az egész legénység imádkozott, csak én álltam a kormánynál és tartottam az irányt.

– Hogyhogy csak ön? – kérdezte Warty.

– Mert én tudtam, hol vagyunk. Másoknak esélye sem volt. Csak én láttam a csillagokat a felhők között és csak én ismertem azt a sziklát, ami ötven méterre volt tőlünk a szél alatt.

Dezső úr lelkesen bólogatott.

– És hogy jutott ki?

– Hát úgy, hogy elképzeltem magam előtt a kikötőt. Előbb a fejemben láttam az oda vezető utat, csak aztán húztam rá a kormányt. Ha nincs vízió, nincs túlélés.

A szél közben megerősödött, a vitorla felfújódott. Warty érezte, ahogy a jolle megdől és sebességet vesz fel. A két öreg folytatta a történeteket, egymást túllicitálva. Dezső úr a vitézkedésről, Sekli a tengeri kalandokról. Warty meg csak hallgatta őket szótlanul és érezte, hogy valami formálódik a fejében. Két út, két világ és ő valahol a kettő között.

Délre értek a túlpartra. A kis csárda teraszán leültek egy asztalhoz és rendeltek. Sült keszeg, friss kenyér, kovászos uborka és hideg sör. Warty kólát kapott, mint mindig. Már kérnie sem kellett. Dezső úr elővette a gitárt.

– Most jöhet a beat – mondta és elkezdte pengetni.

Sekli a víztükörre bámult.

– Látod, Warty, – szólalt meg hirtelen – a víz olyan, mint az élet. Tükröt mutat, de csak annak, aki látja.

– Mit jelent ez? – kérdezte Warty.

– Előbb képzeled el az utat, aztán vitorlázod végig. A tengerész ezt tudja. A katona is. Csak más az útja.

Dezső úr abbahagyta a pengetést.

– Pontosan! Amikor én vitézkedtem, előbb mindig elképzeltem, mit fogok csinálni. A lőtéren, mielőtt célba néztem, már tudtam, hol fog a golyó landolni.

Warty bólogatott. Valahogy kezdte érteni.

– És most mi az út? – kérdezte halkan.

Sekli elmosolyodott.

– Ezt csak te tudhatod, mancsaft! De az út mindig a fejedben kezdődik.

Délután, amikor hazaindultak, teljesen leállt a szél. A Balaton olyan sima volt, mint egy rexasztal. A jolle lassan sodródott.

Sekli felnézett Dezső úrra.

– Na, csobbanunk, mint régen!

– Szuper ötlet! – lelkesedett Dezső úr, és már vetette is magát vízbe. A felszínre bukkanva meglepetten látták, hogy egy valaki nem követte őket.

– Na te meg mire vársz, Warty? – kérdezték kórusban.

– A hajón is kell maradnia valakinek – válaszolta határozottan.

Sekli és Dezső úr egymásra néztek, majd Sekli bólogatni kezdett.

– Jogos, mancsaft! Te vagy mostantól a legéberebb őrszem!

Warty a víz tükrében meglátta saját magát. Egyenesen állt, felelősségteljes arccal. Ez az! Ez az, amit érzett: felelősség.

Amikor a két öreg visszamászott a hajóba, Warty már érezte. Még nem kimondva, még nem teljesen tudatosan, de érezte.

Este, amikor hazaértek, segített kikötni és a hajót leszerelni. Sekli kezet rázott vele.

– Jó volt ma, kapitány – mondta. – Holnap is jössz?

– Persze – felelte Warty.

Hazafelé menet, ahogy belépett a kapun, édesanyja már várta. Kezében egy boríték volt.

– Ez jött ma délután – mondta és átadta neki.

Warty megnézte a feladót. A Honvéd Kollégium.

– Felbontod? – kérdezte tőle.

Warty bólogatott, és óvatosan bontotta ki a borítékot. A levélben az állt, amit már megsejtett: felvették. Augusztus 26-án kell majd bevonulnia.

– És? – kérdezte az édesanyja izgatottan.

Warty felnézett rá, és elmosolyodott.

– Úgy tűnik, megvan az út.

Az anyja megölelte.

– Büszke vagyok rád – suttogta.

Warty visszanézett a Balaton felé. A túlpart már elmosódott a homályban, de még látta a víz csillogását. Sekli szavai visszhangzottak a fejében: "Előbb képzeled el az utat, aztán vitorlázod végig."

Ő már elképzelte.